Történetírás 1. hely

< Történetírás

Tehát „történelmet” akarsz? Arra vagy kíváncsi, milyen volt az élet kezdetben itt az „újvilágban”? Nos, jól van. Elmesélhetem neked, miket éltem át, de ha egyszer is közbeszólsz, már itt sem vagyok. Ja, és a whiskyt, ugye mondanom sem kell, hogy ma este te fizeted.

Szóval az újvilág... legalább is akkoriban, mikor én ideérkeztem, még új volt. Második világnak is hívtuk, vagy egyszerűen csak V2-nek. Mikor megérkeztünk, azt sem tudtuk, mi micsoda. És akkoriban még nem voltak ám mindenféle alakok, akik szájbarágósan elmagyarázták, hogy hogyan kell fogni a fegyvert, vagy nyomogatni a távírót, ha üzenetet akarsz küldeni, meg hogy mikor hova kell nézni. Oh, nem... Henry, a pultos meg az öreg sheriff persze segítettek valamennyit, de nekik is volt jobb dolguk, mint hogy minket pesztráljanak. A legtöbb dologban magunkra voltunk utalva. Összefogtunk hát négyen; Frost, Jim, Esteban és jómagam és egymással versengve, pihenés nélkül húztuk a műszakokat egymás után. Napkeltétől napszámban dolgoztunk a környező farmokon, éjjelente pedig a szövetségi erődökben vállaltunk őrszolgálatot. Nem kíméltük magunkat, mert volt egy álmunk: Saját várost szerettünk volna. Hiszen épp azért szeltük át az óceánt, hogy itt végre új életet kezdhessünk, és végre senki ne parancsolgasson nekünk. Kicsit ironikus, hogy kezdetben még alantasabb munkákat is el kellett vállalnunk, még bosszantóbb és parancsolgatóbb főnököket is el kellett viselnünk, mint amilyenek elől az óhazából menekültünk, de hittük, hogy mindez az áldozat bőséges, zamatos gyümölcsöt hoz majd, méghozzá nem is sokára. Aztán egy hűvös, téli hajnalon, egy futár érkezett egy üzenettel. Ennyi állt benne: „Megvan a pénz.” a feladó pedig Frost volt. Mindannyian tudtuk, mit jelent ez; a saját város, már csak karnyújtásnyira van. Teljes volt a siker. Az a kis darab terméketlen föld egy fakó hegy árnyékában, melyen épp néhány napja vágtam át egy lőport szállító kordéval, hamarosan egy város lesz... nem is akármilyen város, a mi saját városunk. Hihetetlen volt. Ugyanakkor az alapításhoz szükséges nyolc óra életünk leghosszabb négyszáznyolcvan percének tűnt. Az első része ugyan eltelt azzal, hogy frappáns és hangzatos nevet találjunk épülő birodalmunknak, de miután mindannyian megegyeztünk a Spentcartridge-ban, már nem tudtunk mit kezdeni izgalmunkkal. Mivel egyikünk sem volt sem sivatagi dzsinn, sem erdei mágus, hogy varázserejével felgyorsítsa az idő folyását, megállapodtunk, hogy nincs mit tenni, mint várni. Megpróbáltunk hát lehiggadni. Ültünk a prérin és az arra görgő ördögszekereket számolgattuk. Emlékszem, Esteban egyszer bele is rúgott egybe türelmetlenségében, de csak azt érte el vele, hogy a száraz növénygömb ágacskái bő nadrágszárába akadtak. Egyre idegesebben próbálta lerázni magáról újdonsült „barátját”, miközben fél lábon ugrált és bőszen káromkodott. Ezen aztán nagy nevetés tört ki.

Mikor végre megalapult Spentcartridge, Jim úgy döntött, minden erejét és tudását annak szenteli majd, hogy fejlessze az épületeket. Ekkortájt saját várossal rendelkezni is nagy dolog volt, különösen egy teljesen kiépülttel. Ha valaki ilyet tudott nyújtani, nem kellett a meghívottakat pénzzel, vagy kötvényekkel győzködni, hogy csatlakozzanak. Mi azonban tartottuk magunkat ahhoz, hogy csak olyan embereket hívunk meg, akiket személyesen is ismerünk, ezzel is minimálisra csökkentve a lopások és visszaélések lehetőségét. Ebben az időszakban ugyanis elengedhetetlen volt, hogy a városlakók számíthassanak egymásra. Mi például hatalmas harcokat vívtunk a közvetlenül mellettünk helyet foglaló Black Hawk Ranch lakóival és bár a létszámfölény igen nagy előnyt jelentett számukra, (lévén ők legalább tizenöt párbajra képzett harcost tudtak felvonultatni, a mi erőink ekkor mindössze Frostból, aki katonaként remek védekező-párbajosnak bizonyult, és egyetlen párbajosból, jómagamból álltak) derekasan helyt tudtunk állni. Ebben az időben nem volt még lehetőség hivatalosan szövetségeket létrehozni, a városon túlmutató összetartásra testvérvárosok létesítésén és Meg Nem Támadási egyezmények kötésén keresztül volt csak lehetőség. Ezek erejét azonban pusztán az adott szó jelentette, ha valamelyik félnek érdekében állt, bármikor felmondhatta ezt, amit még csak jelezni sem volt köteles, a váratlan támadás úgy is világossá tette a dolgot. Úgy tűnt azonban, hogy a káosz időszakát a világ egészében kezdte egy idő után megelégelni. Igény mutatkozott az összefogásra, és volt néhány ember, aki kezébe is vette az irányítást e téren. Hamarosan létrejött egy hatalmas szövetség, melynek nem volt ellenfele. Sem összetartásban, sem párbajban. (Akkor erődök még nem voltak.) Mindenki rettegte a nevüket és titkon szinte mindenki azt remélte, lesz lehetősége hozzájuk csatlakozni. Ez a szövetség volt az Empire Federation (vagy röviden EF).

Hírnevük és lenyűgöző eredményeik ellenére az EF kisvártatva ellenségeket is szerzett a számos csodáló mellett. Voltak, akik nemhogy nem voltak hajlandóak könyörögni a csatlakozási lehetőségért, de még a direkt felkérésre is nemet mondtak. Ilyen volt Spentcartridge is (ekkor már testvérvárosával, Scattered Shells-el közösen). Mint minden nagy birodalom esetében, az EF esetében is voltak tehát, akik azt mondták: „Inkább vagyok „48-ban” minden két nap, és inkább indulok el a kalandokat csinálni, ha kell ötször, mint hogy az elnyomókhoz csatlakozzak”. Elindult tehát egy „ellenforradalom”. Egy turbóteknős sebességével bukkantak fel a kisebb szövetségfélék (persze ekkor még ezek sem hivatalosan), de nem bizonyultak ellenfélnek az Empire Federation elsöprő erejével szemben. Ha valaki, egy város, vagy akár egy személy, feltörekvőben volt, azt azonnal észrevették és vagy csatlakozásra bírták, vagy sokszor addig gyötörték, míg kedvüket teljesen elvették a folytatástól és végleg elűzték az újvilágból. Mi azonban kitartottunk. A támadásokat sorozatban vertük vissza. A folytonos sanyargatás erős párbajossá tett minket. Nagyon is erősek lettünk. Ördög tudja, hogy ez keltette-e fel az érdeklődésüket, vagy az, hogy idő közben a világon másodikként tettem szert a harmadik kulcsra és ezáltal az aranypuskára (elsőként birtokoltam ugyan egyszerre mindhárom kulcsot, azonban a kincs keresése közben megelőzött valaki...), lényeg hogy érdekessé váltunk a hatalmas birodalom számára, meg akartak minket szerezni. Térdig gázoltunk a telegramokban, melyben kérték (hol kedvesen, hol nyomatékosabban), hogy csatlakozzunk, de mindig nemet mondtunk.

Ezt követően súlyos veszteségekkel kellett szembenézni városunknak; jelentősen megfogyatkoztunk, különböző okokból. Ekkor döntöttem úgy, hogy magam is más utat választok és magánzóként folytatom. Sokáig város nélkül bolyongtam, de sehová nem fogadtam el a meghívót. Hittem, hogy egyszer majd hazatérek. Végül alapítottam egy új várost, melyben egyedül laktam és úgy terveztem teljes egészében magam fogom felépíteni, így Lonewolf Creek-nek neveztem el. Körülbelül ekkor megjelent egy új szövetség kevés taggal, mely a legerősebb, legkitartóbb ellenállókat tömörítette. Az EF, mint előtte oly sok nagy birodalom, saját magát gyengítette a teljes világra kiterjesztett dominanciával. Már nem voltak olyan hatékony bosszúhadjárataik. Már nem voltak verhetetlen párbajosztagaik. Miért? Egyszerűen azért, mert túl sokan voltak. Már nem csak a presztízs és a végtelen büszkeség hajtotta a tagokat. Már nem volt elit, aki EF-es. A köz megítélése már sokkal inkább az volt, hogy „Na, mindenki EF-es?!”. Az új szövetség viszont elit volt. Nem a párbajosai, nem a játéktechnikák és taktikák terén. Ekkor még nem. Pusztán azzal, hogy a tagjait egy közös cél vezérelte, amiért bármire képesek voltak: Legyőzni az EF-et. Ez a szövetség volt az Order of Holy Guardians (röviden OoHG), azaz a Szent Őrzők Rendje. Jogos lehet a kérdés, hogy vajon mit őriznek a „Szent Őrzők”. Nos, ezt az egyik alapító és vezető a következőképpen foglalta össze: „És a lényeg, mi jelentése van a szövetség nevének, mit őriz? A szövetség a hitet, a kitartást és az akaratot őrzi. Visszaadta rengeteg embernek a játékkedvet, akiktől elvették, és sokakban megtartotta, akikből majdnem elment.” E gondolatok megfogalmazója keresett meg engem is levélben és megkért, hogy csatlakozzak. Előtte is kaptam már meghívásokat, de ahogy az EF-eseket is, ezeket is tisztelettel visszautasítottam. Ekkorra már volt néhány tagja a városkámnak, így nevének igazi jelentősége már nem volt. Volt már mögöttem néhány év, átéltem sok mindent, és úgy éreztem, nyugalomra vágyom. Kereskedek, gyűjtögetek és szívesebben járok templomba, mint harcokra. Számos eredményt elsőként értem el, volt, amiben rekorder voltam és az egyik legkiterjedtebb gyűjteményre sikerült szert tennem. Mégis úgy érzetem, nem tettem még eleget, így hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, elfogadom a feltörekvő OoHG felkérését és csatlakoztam. Ekkor még csak „félállásban”, mert alapvetően még mindig szerettem volna független maradni minden szövetségtől, de aztán végül is velük ragadtam végleg. Legalább is e világ végéig. Osztozhattam a sikerben, de mint minden jónak, ennek is vége szakadt egyszer...

Legyőztük a zsarnokokat. Megmutattuk, mire képes egy maroknyi ember, ha elszánt. A legerősebb (minden világban az első) szövetség lettünk. Majd jött a hanyatlás. És ennek mentésére születtek néha hajmeresztő ötletek, de a hanyatlás nem állt meg. Sosem lettünk újra azok, mint voltunk. A vezetők pedig nem nagyon akarták ezt belátni. Sokan el is tűntek azóta. Számomra a költözés hozta el a szövetségi tagság végét, de a többi már történelem...

írta: Blaze Crimson